Személyes // Amit a néptánc tanított nekem...

by - 7/19/2017



Hosszú idők óta osztok meg különféle érdekességeket, tényeket magamról itt a Couture-ön. Sokszor említettem már a hobbijaimat, a zongorázást, írást, fotózást, azonban egyet mindig kihagytam. Nagy hiba volt, hiszen ez az egyik legfontosabb dolog az életemben. 

A városkában ahol élek óvodás korban a gyermekek választhatnak, hogy szeretnének e külön foglalkozás keretein belül néptáncra járni. Amikor engem beírattak a szüleim, szinte kérdés sem merült fel, hiszen erősen támogatták azt, hogy minél több mindent próbálok ki az életben annál több tapasztalatom lesz, ezáltal bővül a személyiségem és gondolkodásom. 
A néptánc körülbelül négy éves koromban csöppent az életembe, kis-középső csoportosként. Heti kétszer jártunk, habár ezek az emlékek nagyon-nagyon halványak már. Nagyon szerettem, mindig megpróbáltam a lehető legjobb teljesítményt nyújtani, imádtam az énekeket és a mondókákat is amelyeket ott tanultunk.

Később már stabilan eldöntöttem, hogy táncos leszek, folytattam hát kis iskolás koromban is, heti kétszer próbára jártam. Szerettem a hangulatot, azt, hogy mindig valami újat, különlegeset tanulhatok és kihívásokkal állok szemben. Énekelni is jártam, versenyeztem is egész szép eredményekkel, így ténylegesen a lényem egy részévé vált ez az egész. 

Ahogy telt-múlt az idő, immár 12 éve a táncosok csoportját erősítem, töretlenül. Talán most kerültem egy forduló ponthoz, hiszen erősen el kell gondolkodnom a nyáron, hogy visszamenjek-e a következő évben is. A választás nehéz lesz, hiszen szenvedély, mérlegelnem kell a dolgokat...


Amikor kisebb, általános iskolás voltam, nem igazán számított ez az egész "menő" dolognak. Az akkori kisgyerekek sem díjazták, én pedig nem említettem túl sokszor ezt az egészet. Nem tartottam olyan fontosnak. Azonban most szinte könnyeket csal a szemembe, ha végig gondolom az elmúlt évtized eseményeit, örömeit, fellépéseket, a sok-sok viseletet és éneket, a versenyeket, táborokat és rendezvényeket. Az embereket akiket megismertem, az oktatómat.


Az igazi dolgok, amelyeket a tánctól tanultam, mindenképpen a tartás, mind fizikai mind szellemi értelemben. Ha az ember táncol, legyen az bármilyen tánc, a helyes tartás rengeteg munkát és energiát felőröl. Nem egyszerű "kihúzom magam és minden jó lesz". Ez nem ezt jelenti. Méltóságot, odaadást és szenvedélyt jelent. Nem színpadi mosolyt, hanem igazi jókedvet, nem lépéseket, hanem táncot.


Megtanultam hozzáhangolódni a páromhoz (képzeljétek, évekig Gerivel táncoltam!), együtt mozogni egy emberrel, s ez is az egyik legnehezebb dolog az egészben.

Bármennyire is hihetetlen, nem olyan könnyű dolog ez az egész. Sokak csak húzzák a szájukat, mondván, hogy könnyű dolog ez, s én mindig azt mondom, próbálják ki! Ha nem is a legerősebben, legjobban átmozgató sport, igazán megterhelő és fárasztó lehet egy-egy próba és fellépés. 


Büszke vagyok, hogy hagyományt művelhettem évekig, büszke vagyok a tánc és ének versenyeken elért eredményeimre, a sok-sok fellépésre, a csodás viseletekre. Büszke vagyok magamra, hogy kitartottam, hogy megtanultam mi is az az odaadás, mi a tisztelet egy kultúra és egy-egy tánc felé. Örülök, hogy ismerem Erdélyt, ismerem a tájegységeit, a népzene alapjait, meséket, mondókákat, dalokat. 

Büszke vagyok arra, hogy néptáncolok, mert ez annyit adott az életemhez, mint semmi más. Egy csoda, amelyet őriznünk, művelnünk de legfőképpen szeretnünk kell. 


Laura vagyok, néptáncos.  

You May Also Like

0 megjegyzés