Személyes // H A N D S

by - 10/10/2017


Nem túl hatásvadász vagy hangzatos ez a cím. Rengeteget rágódtam azon, vajon érdemes-e megosztani egy ilyen történetet, érdekelheti-e ez az olvasókat, netán csak sajnáltatásnak veszik? 

Hatalmas előrelépés volt nekem, hogy megosztottam magamról az allergiás fotómat, hiszen ezzel tiszta szívemből segíteni szerettem volna az embereknek, kicsi előrelátást hozni. Ha akkor nem jöttek a trollok talán most is megkímélnek. Elmesélem hát az én sztorimat, azaz a bőröndöt amit kicsi korom óta magammal cipelek. 

A kezeim. Lehet most így nézel egy nagyot, hogy miről beszél ez a lány? A tenyereim bizony olyan területek amik mindig felmerülnek akárhányszor csak megismerkedem egy új emberrel, kezet fogok valakivel vagy szimplán csak írok egy papírra. Állandóan nedvesek, igazából nem szeretem izzadtságnak hívni, hiszen ettől mindenkinek egy ápolatlan, higiéniátlan ember jut eszébe, plusz nem is izzadtság igazából. Ennek ellenére rengetegen bántottak már miatta, hiszen nem egy hétköznapi dolog látni egy lányt akinek cseppekben csepeg a víz a tenyeréről, aki kicsi kora óta kesztyűben rajzol, aki a papírt nem a kezével támasztja ki hanem a könyökével fogja, s amikor táncolok akkor is mindig megkérdezik, miért, mitől, hogyan. 

Ülj be egy kád forró vízbe. Ülj benne mondjuk negyed órát, látni fogod majd, hogy a  kezedet kiszívta, kiáztatta a víz. Barázdás, kicsit furcsa lesz. Nekem mindig ilyen a kezem, a körmeim pedig vékonyak emiatt. Azzal megtanultam együtt élni, hogy vizes, hogy a telefonom kijelzője rendszeresen koszos és azzal is, hogy a technika órák számomra kínszenvedések voltak, de a ráncosságán sokszor nem tudok túljutni. 


Az udvaron a kicsi, szőke Laura adj király katonát játszik. Óvodás vagy iskolás már nem emlékszem, de pontosan tudja, hogy utálja megfogni egy másik ember kezét. Pontosan tudja a reakciókat és a megannyi választ amivel már rongyosra járatta a száját. A mellettem álló kislány pedig annyit mondott, pfuj. Ennyi. Nem több, nem kevesebb, de undorodott volt. Ezt sohasem fogom elfelejteni.

2010, technika óra. Iskolás voltam, amikor papír nyuszikat kellett csinálni színes lapból. Láttam a sok lányét, gyönyörű, színes nyuszikat csináltak. Az enyém egy roncshalmaz volt, hiszen elázott a papír, befogta a kezem és a kezem is befogta a nyuszit. Az én nyuszim barnás, zöldes árnyalatú volt, a papír virág szétázott, a ragasztó pedig nem ragasztott a nedvesség miatt, ezt sem fogom elfelejteni.

Szintén 2010, a legmegrázóbb zongora hangversenyem. Imádtam játszani, nem ment rosszul. A mai napig úgy ülök le, hogy nem, ilyen nem fog megtörténni ismét. Nem szerettem a túlzottan gyors darabokat, hiszen ott nagyobb volt az esély, hogy lecsúszik a billentyűről az ujjam. Megtörtént, a nagyközönség előtt elrontottam, lecsúsztak az ujjaim a zongoráról, összeakadtak, eláztattam., elsírtam magam.
Sohasem fogom elfelejteni azt, amit akkor éreztem amikor egy zsebkendővel letöröltem a zongorát. 


Ahogyan azt sem, amikor iskolát váltottam és először kellett kimennem matekon a táblához. 2012 szeptemberében történt. Az osztályfőnököm meglátta, rácsodálkozott de csupán annyit mondott, ne félj. Ez az egyik legkedvesebb emlékem, hiszen tudtam, nem elítél, segíteni próbál. A mostani iskolámban megengedték, hogy egy szilikonos anyagú táblán írjak, a fakultációkra pedig megpróbálom majd elintézni, hogy laptopon gépelhessek. Technika órán sem volt semmi problémám, rajzot is felváltotta már idén a művészettörténelem, így hát teljes mértékben mentesültem az ilyesfajta szenvedések alól. A táncosok szerencsére nem szólnak érte, eredetileg anyukám ennek a szorongásnak a feloldásáért gondolta jó dolognak a néptáncot. Geri már megszokta, őt nem zavarja, innen is köszönöm neki és a többieknek is a csapatból. 


Hogy miért van ez? Őszintén? Fogalmam sincs. Olyannyira nem tudom, hogy már csak tippjeim vannak. Egy időben megakartam tudni, állandóan kutattam a netet, hátha van rá valami pontos leírás és gyógymód. Jártam pszichológusnál, természetgyógyásznál, kismillió bőrgyógyászaton és idegi alapú vizsgálaton is. Ajánlottak botoxot, jógát, különböző beavatkozásokat, hintőport és krémeket. A kiváltó ok valószínűleg az eddigi ismereteim alapján akár egy magzatkorban kapott sokkhatás is lehet. Nem tudom, anyukám sem tudja és egy ideje már nem is érdekel. Ha egyszer elmúlik akkor valószínűleg tudni fogom miért dobta ezt nekem a gép.


Elfogadtam, együtt élek vele, el kellett fogadnom mert együtt kell élnem vele. Nem pusztíthatom el, nem törölhetem ki. Ez az én bőröndöm, ha kell cipelem magammal egy egész életen át. 
A környezetemben a mai napig feszengek, ha új ember kezét kell megfogni, de a barátaim rengetegszer mondják " engem nem zavar ". Köszönöm az elfogadást, hogy nem néznek ki miatta. Sokat javult már és hiszem, hogy amint idősebb és nyugodtabb leszek teljes mértékben el fog múlni, hiszen minden agyban dől el. Ha mégsem, akkor annak is oka lesz. 

Most is vizes. Most is ázik a billentyűzet, de nem bánom. Így válik teljesen hitelessé, őszintévé a mondandóm.



Ez az én kis történetem, ha Nektek is van hasonló akkor nyugodtan osszátok meg velem, ha névtelenül szeretnétek akkor is kíváncsi vagyok, hiszen ezzel az egésszel az emberekből kiveszni látszó toleranciát, önmagunk és egymás iránti szeretetet, tiszteletet és elfogadást szeretném szimbolizálni. A képek nem adják teljes mértékben vissza az eredeti állapotot, de szemléltetik, hogy nem feltétlenül olyan mint másoké. 

Remélem tudtam segíteni, sok-sok szeretetet küldök. 
Laura





You May Also Like

0 megjegyzés